Sose voltunk azt hiszem,
Egy olyan álompár,
Kire féltékeny a nagyvilág.
Milyen lenne nélküled,
Sokszor elképzeltem már,
Mégis meglepett, hogy most így fáj.

Szótlanul csak álltunk kéz a kézben,
És tudtuk jól, hogy nincs tovább.
Józanul az ember néha téved,
A szív az ésszel harcban áll.

Félreértett álmokat miért is kergetnénk,
Lehet, hogy most volt szerencsénk.
Csak a jóra emlékezz,
És a múlt majd úgy lesz szép,
Titkainkat rejtse már az ég!

Szótlanul csak álltunk kéz a kézben,
És tudtuk jól, hogy nincs tovább.
Józanul az ember néha téved,
A szív az ésszel harcban áll.

Hova tűnt az érzés, hogy megvan mindenünk?
Olyan kevés hiányzott, hogy boldogok legyünk.
Ahogyan az első nap sem jöhet vissza már,
Ne várj, ne várj, ne várj!

Hogyha újra erre jársz,
Mondd el majd nekem,
Hogy egyszer talán könnyebb lesz, igen.

A búcsúzásban nincs szabály,
De most egy mégis legyen:
Hogy nem felejtjük el egymást sosem!

Szótlanul csak álltunk néma csendben,
És tudtuk jól, hogy nincs tovább.
Válaszul, hogy mit hoz majd az élet,
Megsúgja a szív talán.

Válaszul, hogy mit hoz majd az élet,
Megsúgja a szív talán.